Category: Personal

Terveztem írni egy hosszabb posztot arról, hogy mennyit változott a budapesti éjszaka az elmúlt 15-16 évben kulturális szempontból, de mivel szinte csak egy visszafelé fejlődő, negatív tendenciáról tudnék írni, aminek csak helyenként voltak szép pontjai, nem vitt rá a lélek.

Abszolút igaz szerintem az az állítás, hogy ha valaki függetlenként, seggnyalás nélkül ért el valamit ebben az időszakban, az a rendszer ellenére és nem a rendszer miatt történt.

Az a helyzet, hogy ez nem csak a Fidesz műve, hisz pont az ó-ellenzéki belvárosi polgármesterek bizonyítják a legjobban, hogy milyen, amikor átesünk a ló túloldalára, és mindenféle szakmaiság nélkül próbáljuk visszaépíteni a belvárosi kerületeket holmi vidéki csendes/kihalt kisváros szintjére.

Az én szememben többek között ezért is leszerepelt mindenki, aki részt vett az elmúlt 30+ év magyar politikájában, legyen az a kínos MKKP, a független Pikó András, vagy a hetedik kerületi DK-s figura, akiről kár is szót ejteni, mert arra is méltatlan, hogy a nevén nevezzük. Az elektronikus zenei kultúra képviselete számukra csupán egy szükségtelen kolonc, ami túl sok problémával jár, ráadásul sokadrangú is, hiszen szavazatot sem hoz… így szerintük jobb, ha inkább nincs is.

És valóban, rövid távon vannak ennél fontosabb aspektusai is az ország problémáinak.

Ahogy polgármestereket sem most fogunk választani, de a politikai megújulás ideje most jött el. Pontosabban, most van arra esélyünk, hogy ezt a fingszagú, a rendszer által ránk rohasztott bandát is szép lassan elküldjük nyugdíjba.

Ugyan a Tisza programja sincs tele olyan tételekkel, amik azt vetítenék előre, hogy a számomra érdekesebb területeken komoly változás történne a belátható időn belül – és higgyétek el, liberálisként nem tölt el végtelen örömmel, hogy egy jobbközépen álló pártra kell szavaznom a változás érdekében. De valahol el kell kezdeni.

Valahonnan el kell indulnia a változásnak, és minden előzetes félelmem ellenére is azt mondom, hogy tetszik az, amit a Tisza felépített. Még akkor is, ha van egy kissé szektás bája az egésznek, nem lehet elvitatni tőle, hogy Magyar Péter anélkül fogott össze különböző gondolkodású embereket, hogy az az előző évekhez hasonló izzadtságszagot árasztaná magából.

Holnap minden szavazat, amit a Tisza kap, egy szeg a Fidesz és az ó-ellenzék koporsójába. Tőlem kettőt fognak kapni.

Ez egy ömlengősebb, elkalandozós, helyenként igen szétszórt poszt sorozat lesz, de ha már ilyen szép kerek ez a szám, akkor végülis miért is ne legyen ebből tartalom.

Nem volt semmi magasztos, vagy különleges abban, ahogy ez az egész elkezdődött, pusztán csak jobb bulikat szerettünk volna csinálni magunknak, mint amit az akkori felhozatal nyújtott, olyan zenei szelekcióval, amit mi jónak gondoltunk. És ha jobban belegondolok, ez a cél az mai napig nem változott sokat: anyagilag legyen kihozva az este nullára, és hogy valami olyat adjunk a közösségnek, ami szerintünk minőségi.

Oké, valójában egy picit korábban volt, hogy Futurewave kvázi rávett arra, hogy rakjunk össze nem csak egy partit, hanem egy szervezőcsapatot is, ami végül azt eredményezte, hogy megszületett a StyleFusion 2011 január 12-én. Lacával akkor már egy ideje keseregtünk, hogy nincs elég olyan parti, amire mi is szívesen megmozdultunk volna, aztán egyszer megkérdezte, hogy amúgy ha már ilyen egy hetes táborokat leszervezek (2006-2011 között a Rúna Tábor szerepjátékos egyesület oszlopos tagja is voltam, évente 2-3 tábort levezényeltünk), akkor esetleg nem próbálnám-e ki magam a partik területén is.

Aztán január 11-én leültünk páran (Flatline, Futurewave, Mercenary, és jómagam), és elkezdtük kitalálni, hogy mit is szeretnénk csinálni. Ebből lett a Consequence party ötlete, és a nagy zenei katyvasz után, amit képviselni kívántunk pedig eredményezte a csapat nevét.

Azért emlékszem erre a dátumra ennyire pontosan, mert 3 nappal később történt az az ominózus West Balkán tragédia, aminek a levét szerintem mai napig isszuk, és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a budapesti éjszakai élet ennyire leépült és átalakult.

Mondanám, hogy azóta sokkal felelősebb minden szervező és klub, de azóta történt egy COVID is, ami alatt ugyan minden zárva volt, sok minden meg is szűnt, mégis komplett partik nőttek ki a filmforgatásnak hazudott illegál-partikból.

Consequence partik

Amit anno kitaláltunk, és amihez jött a StyleFusion név, az mai szemmel nézve már annyira borzasztó, hogy komolyan nem értem, hogy hogyan élt meg az első sorozatunk egyáltalán 3 partit is, de azt se, hogy a későbbi sorozatunk, a Flow hogyan ment el egészen 2015-ig, bár az már egy átgondoltabb történet volt.

Az első koncepciónk ugyanis az volt, hogy minden este van 4-5 DJ, mindenki más-más, általunk undergroundnak titulált stílusból merítve készül az estére.

Az eredeti elképzelés szerint én nem álltam volna be a pult mögé, viszont mindenképp fel szerettük volna venni a zenei palettára a drum & bass-t is, amit viszont akkor egyedül én képviseltem a csapatból mélyrehatóbban.

És ezzel kvázi megszületett az Envo művésznevem is. Mindez pofon egyszerű módon történt, és nagyjából fél perc alatt: akkoriban éppen PHP környezeti változókkal szórakoztam a melóm kapcsán, és az ENV ott volt a szemem előtt, az O(0) pedig valahogy egészen természetes módon csapódott hozzá. Nincs mögötte semmilyen rejtélyes tartalom, de tekintve, hogy azóta is szoftverfejlesztésből élek, mondhatni ez eléggé passzol.

Vettem két Taya DP-510-est a közeli antik Hi-Fi boltban a Bródy Sándor utcában, amik tökéletesen alkalmatlanok volt bárminemű keverés pontos elvégzésére, meg egy leharcolt Omnitronic DJ-30 keverőt, aztán volt nagyjából 2 hónapom összeszedni úgy nagyjából 1 órára elegendő zenét bakelit lemez formájában, és megtanulni azokat a lehető legtisztességesebben prezentálni, amit így kb eléggé nehezített pályán sikerült csak megoldani.

Az is egy szép kacifántos sztori, hogy ezek a bulik miért voltak vinyl only partik, mert hogy ez is egy alapvetés volt az első 5 évben. Az a helyzet, hogy ha legálisan akarsz DJ-zni, akkor mindenféle jogszabálynak meg kell felelned. Ezek egyike, hogy másolt hanghordozót (CD, pendrive) csak akkor használhatsz buliban ha az jogosítva van a DJ szövetség által, vagy van Mahasz és/vagy DJ szövetségi tagságod. A bakelit lemezekkel nincs ilyen probléma, hisz otthon elég nehezen tudod lemásolni magadnak. Mindezek mellé akkoriban a NAV (leánykori nevén APEH) előszeretettel vitt magával olyan illetékest, aki elkérte ezt a laminált kártyát. Mi azt a pénzt, amit így költöttünk volna el, inkább zenékre fordítottuk.

Korunk technikai vívmányai ellenére teljesen nevetséges módon ezen jogszabályok sokasága ma is érvényes.

A lemezeim jelentős részét ugyan eladtam már egy pár éve, de az első pár lemez, amit kihoztam a Deepből a mai napig megvannak.

A helykeresés sem zajlott egyszerűen, de annak a részleteire már végképp nem emlékszem, viszont egészen hamar megtaláltuk az Artkatakombát a Jászai Mari téren. A hely ma is üzemel, de már RIFF Club néven, és a korábbi underground szellemiség csírája sem található meg a helyen.

Vizuálosnak behívtuk a micro.d nevezetű srácot, akit még korábban az egyik Function demó partin ismertünk meg. Futurewave végül nem tudott részt venni az estén, ezért a helyére Fazecore került és ez volt a végleges leosztás:

• Envo (Drum & Bass)
• Flatline (Hard Trance)
• Fazecore (Hardstyle)
• Mercenary (Acid)

A CDJ-k ne tévesszenek meg senkit, a pult tartozékai voltak.

Annyi embert mindenképp sikerült elérnünk barátok és ismerősök által, hogy ne érezzük kudarcnak az estét, és végülis a folytatás mellett döntöttünk, de azt nyilván mi is éreztük, hogy ez a parti közel sem hozta azt a potenciált, amit az elején megálmodtunk neki.

Folytatása következik…

Ez egy véleménycikk az “Itt érzem magam otthon” című filmről, helyenként spoilereket tartalmazhat.

Ilyen volt például a Martfűi rém, amiről hasonlóan jöttem ki a moziból, mint most az Itt érzem magam otthon vetítéséről.

Nehéz szavakba önteni az élményt, úgyhogy talán onnan kezdem, hogy én eredetileg meg sem akartam nézni ezt a filmet, számomra Molnár Áron jelenléte bármiben borítékolja a pocsék színvonalat, és a ripacskodó alakítást.

Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Áron alakítása nem csak hogy teljesen rendben volt, de még azt is elfelejtettem közben, hogy ez ugyanaz az ember, aki egyébként közepesen kínos videókban válaszol politikusoknak, meg kiégett NER celebeknek.

Ugyanez a pozitívum mondható el az összes többi szereplőről is, egy kicsit mindegyiknél kilóg a lóláb, hisz mindannyian egy szerepet játszanak, nem csak mint színészek, hanem mint szereplők is. Itt kerül a képbe a családba frissen bekerülő Lovas Rozi karaktere is, aki szintén teljesen hitelesen játssza az elrabolt, de túlélni, és megmenekülni vágyó karakter szerepét.

A forgatókönyvet Veres Attila írta. Itt akár le is zárhatnám azzal, hogy most mindenki menjen és kezdje el olvasni Attila műveit. Kezdve az Odakint Sötétebbel egészen a Valóság Helyreállításáig, de valójában lehet sokkal jobb ezt fordítva megtenni. Én kényszeredetten is kerestem a párhuzamokat a már olvasott történetekkel, és ezeket a párhuzamokat helyenként meg is lehet találni.

Ritka az olyan film, aminek ennyi rétege, ennyi mondanivalója van, pláne akkor, ha magyar alkotásról beszélünk. Az elbaszott családmodellektől kezdve a stockholm-szindrómán át a bántalmazó kapcsolatokat érintve egészen odáig, hogy a társadalmunk mennyire függ a már kiépült és megszokott rendszertől.

Mindezeket a film nem rágja a szánkba, nincs nyílt politikai üzenet, pusztán csak ad egy kemény és egyértelmű kórképet, mint amikor az orvos a kezedbe adja a leletet, hogy a helyzet kb. reménytelen, de megpróbálhatsz elfutni, hátha sikerül.

A gépezet pedig, ugyan pár fogaskerék már ki lett itt-ott cserélve, ha megkopott, de olajozottan működik, már ki tudja mióta. A te sorsod pedig egyértelmű ebben, vagy elfogadod azt, amit ebben a színjátékban osztottak neked, vagy te leszel a következő fogaskerék, ami cserére szorul. A gépnek működnie kell, a játéknak mennie kell tovább, hisz oly sokan függenek tőle.

Mindenkinek megvan a maga fontos szerepe a gépezet, vagy épp a hazugság működtetésében, a valóság pedig nem állítja helyre saját magát, tenni is kell érte, de vajon érdemes?

Ezt a filmet mindenkinek csak ajánlani tudom, nézzétek meg moziban, amíg még tehetitek, de stresszlabdát vigyetek magatokkal.